Fegyházban élsz, magadban, ingatag.
Kínszalagon éltet még a blues.
Egy hideg vászon kapkodón válladba kap.
A vázlatok szerinti kéz egy bálba húz.
Kiszíneznek, mögötted vakhatár.
Vonalak közt lépkedsz vascipőben.
S ha rád maradt belőlem egy lakáj,
benne élhetsz, tested megpihenhet.
Arcodba kapaszkodnak, visszakérnéd.
Felbőgsz mint vászonbeli vasszobor,
s rád visszafestik rozsdás gondjaid.
Felnevetnél, de portréd rádhajol.
2.
Néha nem visz át az ár fehérbe,
arcod terhes matt lesz, ólmosul.
Sittszerű, groteszk a régi csended,
harminchat fok halkan rád borul.
Egy kislány ragasztgat, majd összegyűr,
gubancokban fekve nézel fel, felé,
minden kormod szívnél összegyűl,
székrekedve, magadra hagy a tér.
Csak öt perc kéne, miben fájni nem kell,
mert öt perc alatt is összeáll a rend,
félszavakkal átmenni a teljbe:
rá zebra kéne, jelzőlámpa – zöld.
3.
Eljátszunk mindent, mi szalag-ismeret,
elsétálunk, és kezünkben délibáb.
Terhünkön nagyot, de más nevet.
Egy szürke járdán megbotlik a nyár,
S felsegítjük, merthát lenn a lét,
de torkunkban már megszorult garat.
Vásznainkról eltűnik a kép, a szép,
mert rákenődnek az isteni sarak.
Egy szombat megjavít egy pénteket -
- egymásra szórjuk halkan hamvaink.
Felsírom, kedves, minden beltered,
s magamra húzom vásznaink, nyakig.
(fotó: Man Ray)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése