Félszáraz, tőled

1.

Kilépsz, a tisztás újszülött.
Friss, zsenge,
új füveket taposol most,
agyon, és érzed,
hogy nagy vagy,
hatalmas...

Van úgy,
hogy próbálsz megmaradni
az arc mögötti tér
tudatlan, kicsinyes
és érzelemteli kényszerében,
mint a hideg,
télkicsipte kézfejek
langyzsebekre szorulva.

Van úgy,
hogy kinyújtod a kezed
a cukorfényes kürtöskalács fele.
A záporban hulló,
mézragyogású földimogyorók fele.
A hegedűvörös,
teavízben rezzenő hibiszkusszirmok fele...
és mégis érezni szeretnéd,
hogy létezik egy olyan hely is,
ahol nem kell nyújtózkodni
egyáltalán.

Kilépsz,
a tisztás újszülött.
Friss, zsenge, új fűként
test vagy, újra.
Rezignálva, hosszasan
hozzásimulsz a hatalmas vihar
vénuszdombjához.

2.

A szürkéből
fehérbe visz át az áradat,
korházi ágyak, falak,
csempe, neon,
kis ablakok,
kis áttekintések
a vattacukros pulthoz,
az eper házakra,
a mézes reggelekbe,
a csillogó szemekbe,
legyen az a kedvesé,
aki nincs...

És néha megérinthető
a mindig méterekre levő
kilincs, hideg, fagyos, vasas,
nehezen lenyomható,
még nem volt megérintve,
vagy csak régóta nem...

Kiutalnak,
továbbméssz,
pedig már megszoktad
a remegő kezed,
azt, hogy megetetnek,
azt, hogy tűkön keresztül
jön a boldogság
kimérve...
...azt, hogy nem nézhetsz
visszafele.

Otthon vagy,
itt mindenki gyöngéd,
visszafordulnak hozzád,
mert elfordultál
magadtól,
mások felé,
mosolyok felé,
legyen az édesanyádé,
legyen a pesti ismerősé,
a szentgyörgyi ismerősé,
...vagy legyen csak a kedvesé,
aki nincs,
vagy csak nem tudod még, hogy
ki is ő.

3.

Bennünk,
arcaink alatt
hullámzik az a lakáj,
amit szinte soha nem élünk le,
hol csupán egy örökké
vézna fényben égő lámpa van,
amit egymásra villogtatunk,
ha már kezd kialudni a világ.

A megállás
szinte kialudt fényű termében
megkerül egy új küszöb,
egy rezignáló ki- és belépés,
amiben már nem botlunk meg.
Olyan,
mint amikor földrengés közben
csak a csodálatosan pislogó utcalámpákat
nézegetjük.

4.

Ma úgy döntöttem, hogy
gyorsmozgással mennek a felhők
s a havas fákon cseresznyék vannak.
Meg úgy, hogy a madarak repülni
nem tudnak, és rugdosom őket.

Ma úgy döntöttem,
hogy ablak helyett ajtó,
fal helyett kilincs...
szerető helyett barát,
s a barátok helyett szeretők...

Ma eldöntöttem,
hogy a gyalogosok
dobos torták a tányéromban,
túl sok pergelt cukorral,
és leborítom őket kiskanállal...

Ma valamiért megharagudtak rám
az emberek.

5.

Elindultunk, ismét,
a testébresztés füstvágásain,
nyakig behavazva,-
vámtól vámig haladva.

Elindultunk egymás kézfejéhez
varrt kézfejekkel.
Lassan elengedve egymást,
egyre csak nőtt a távolság,

szélesedtek a küszöbök.
Felzendültek a cérnaszakadás hangjai,
s némán továbbsétáltunk,
megfosztott fonalakat húzva

magunk után...

5.

Van
amikor jön az eső
és behúzódunk valahova,
majd magunkban zuhogunk.
Az eső a hangulatunk
visszapillantó tükre.
Egymásban nézegetjük
a zuhogást,- mi és az időjárás -
mosolygunk egymás arcába,
majd tovább esünk,

s összegyűlünk egy pocsojában.

(fotó: Lars Venner)