párhuzamos sarkak lengnek át,
hol elválik a sík s nem forrik össze,
felsírsz majd magadból engemet.
Minden egyes arcod, mi megmaradt,
egy vásznon tükröződik, elfelejt,
magában hordja ütközéseid.
Egy vézna tánc vagy. Botlás. Gyors esés.
Magányos, holt üreg a szemgödör,
összegyűjti fényben kormodat.
Bálba méssz, beszélsz, vagy nem köszönsz,
Egy kalap, mi eltűnt, mutatja múltadat.
A jelzőlámpán vöröslik a kedvesed,
kialszik, majd zöld magányod hív,
átméssz a zebrán, napok sávjain.
És visszaszállsz vásznadba - új szakasz.
(fotó: Andreas Kauppi)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése