Kenyeremben mézes napjaid,
Szívemen az eb már nem vonyít.
Fú a szél és benne vásznakon,
Arcaid közül egy sem lobog.
Fölöttünk a szennyes nap köhög,
Ránk teríti ócska hamvait.
Lelkeken a tej csupa fölös,
Belőle nyújtjuk, messze, karjaink.
Kettéválik lassan vérerünk,
Bús malmokat fognak hajtani.
Még pár feles és bennük elveszünk.
A városra lekónyul az éj,
Megcsókolom minden arcodat,
És közben ajkainkon fájó éh.
(fotó: Man Ray)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése